Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója
Kodály Zoltán zenei nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Ezek az alapelvek fokozatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg és mentek át a gyakorlatba, azután, hogy a zeneszerző figyelme 1925 táján a zenepedagógia felé fordult. Elgondolásait legjobban az írásaiból vett idézetekkel összegezhetjük:
“A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
(Mire való a zenei önképzőkör, 1944)
“A zene múlhatatlan része az egész emberi műveltségnek… így hát magától értetődő volt, hogy a zenét be kell kapcsolni az iskolai tárgyak közé.”
(Beszéd a dunapataji művelődési ház avatásán, 1966)
“Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember… Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét… A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban. Közönségnevelés=közösségnevelés.”
(Közönségnevelés, 1958)
“…a zeneképzést tulajdonképpen már az óvodában kell elindítani, hogy a gyermek a zene alapelemeit korán idegezze be, mert a zenei hallásra való nevelés csak ezzel a korán meginduló alapos munkával válhat eredményessé.”
(Nyilatkozat a “Fiatalok” című lapban, 1941)
“A gyermek ne fogalmakat, definíciókat gyűjtsön, hanem zenekincset. Annak számbavételére, rendező áttekintésére ráér később.”
(Bicinia Hungarica, I. Utószó, 1937)
“Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját… Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.”
(Gyermekkarok, 1929)
“Zeneértővé… csak aktív zenei tevékenység tehet, puszta zenehallgatás magában nem elég.” (333 olvasógyakorlat – Utószó az új kiadáshoz, 1961)
“Ha egy szóval akarnók jellemezni e nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének… Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.”
(Zenei nevelés Magyarországon, 1966)
“Mi tehát a teendő? Mennél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni igazi, értékes zenével. Mi ennek ma a legjárhatóbb útja? A karéneklés.”
(Vidéki város zeneélete, 1937)
“Az iskolákban majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk… kevés az olyan tanár, aki a hallást és az általános zenei műveltséget fejlesztené… jó irodalom is szükséges, amely a gyermekeknek és a hallásgyakorlásban kezdőknek hozzáférhető.”
(A komoly zene népszerűsítése. Előadás New Yorkban, 1946)
“…csakis művészi érték való a gyermeknek!”
(Gyermekkarok, 1929)
“Minden népnek van egy sereg népdala, amely oktatásra kiváltképpen alkalmas. Ezeket jól kiválogatva, a népdal lesz a legmegfelelőbb tananyag, hogy rajta a gyermekeknek az egyes zenei elemeket bemutassuk és tudatosítsuk ezeket… Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a népdal. És az idegen országok népdalainak megismerése a legjobb út az idegen népek megismeréséhez. Mindezen fáradozások végcélja abban áll, hogy a tanulókkal megismertessük és megszerettessük a múlt, a jelen és a jövő klasszikusait.”
(A népdal szerepe a zenei nevelésben, 1966)
“…erre az alapra épülhet olyan zenei műveltség, mely nemzeti, de lelket tár minden nép nagy alkotásainak. Értékmérőt is kap a népdallal, aki e századok csiszolta tökéletességhez méri, amit hall: nem tévesztik meg többé hamis bálványok…”
(Előszó a “Százszorszép – 100 magyar népdal”-hoz, 1957)
“…az orális, szájhagyománykultúra ideje lejárt… Zenekultúra ma már írás-olvasás nélkül csakúgy nem lehet, mint irodalmi kultúra.”
(A zenei írás-olvasás módszertana – előszó Szőnyi Erzsébet könyvéhez, 1954)
“Mindenkinek hozzáférhető a zene megismerésének útja: a zenei írás-olvasás. Ennek birtokában mindenki részese lehet nagy zenei élményeknek.”
(Mire való a zenei önképzőkör, 1944)
“…a szolmizálás… gyorsabban visz a folyékony kottaolvasásra. Természetesen csak a relatív szolmizálás, mert itt a hang nevének kiejtésével meghatároztuk szerepét a tonalitásban.” (Bicinia Hungarica, I. Utószó., 1937)
“A ritmust… sokkal előbb és sokkal behatóbban kellene gyakorolni, mint azt manapság szokás, éspedig szintén két szólamban. S ha majd az óvoda is kiveszi részét a ritmusképzésből, nem lesz többé illúzió a kottaolvasás az elemiben.”
A kétszólamú éneknek “alig felbecsülhető a fejlesztő értéke minden irányban, nemcsak a polifon hallás, hanem az egyszólamú ének tisztasága szempontjából is.” (Énekeljünk tisztán!, 1941)
“Többszólamú éneklés, s vele párhuzamosan fejlődő halló- és felfogóképesség olyanok számára is megnyitja a világirodalom remekeit, akik semmiféle hangszeren nem játszanak. S a művek csak akkor tölthetik be létük célját, ha milliók lelkében keltenek visszhangot.”
(Tizenöt kétszólamú énekgyakorlat, 1941)
“…rögtönözne minden épkézláb gyermek, ha hagynák… de nem lehet magára hagyni zenei világképe kialakításában.”
(Gyermekkarok, 1929 – Zene az óvodában, 1941)
“A néptáncoknak helyet kell juttatni az iskolai testnevelésben… A zene és testmozgás ősi kapcsolatai a civilizációban erősen meglazultak. Ha most magasabb síkon megpróbáljuk helyreállítani, ahol lehet: nem visszafelé megyünk az ősállapot felé, hanem előre a civilizációból a kultúra felé.”
(Magyar testnevelés, 1943)
“Akit előbb énekre tanítunk, csak azután hangszerre: hamarabb megfogja a meloszát minden zenének… Az énekkel olvasókészséget szerez a növendék, ezzel könnyebben hozzáfér a nagy szellemek alkotásaihoz, rövidebb idő alatt több művet ismerhet meg, mintha csak fáradságosan silabizál.”
(Beszéd a Zeneművészeti Főiskola 1946-47. évi tanévnyitó ünnepségén, 1946)
“…folytonos gyakorlást kívánó tárgynál évi 20-25 találkozás a tanulókkal értéktelen. Naponta 10 perc többet érne, mint heti egy óra: napi 15 perc pedig a heti 2 óránál is többet.”
(Igaz, hogy nem engedik énekelni a gyerekeket, 1956)
“… a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze:
1. kiművelt hallás,
2. kiművelt értelem,
3. kiművelt szív,
4. kiművelt kéz.
Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. … Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység: kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész.”
(Ki a jó zenész?, 1953)